1954-ben csodálkoztam rá először a világra, majd úgy 20 év múlva éreztem meg azt, ha jól tudom lefotózni az apró csodákat, az örömöt jelent számomra, és az a kis fény mások szemében azt sugallja, hogy talán nekik is. A magam iskoláját jártam, játszó, kísérletező ember voltam mindig. Mondhatnám a brómezüsttől az InDesing-ig sok mindent kipróbáltam, megtanultam. Kalandoztam egy ideig a festészetben is, nagyon élveztem, de szerintem tévedés volt, leszámítva az örömöt. Az alkalmazott fotográfiában az élettől kaptam feladatot ( orvosi fotózás). Ez adott új lendületet, a digitális technika pedig kiszélesítette a “játékteret”. Szenvedéllyel fotózom, ha beleszeretek egy témába. Sokszor évekig gyűjtöm az anyagot, és évekig építek magamban egy-egy összeállítást.
Egy-két évtizede több kiállításom volt fotóimból Budapesten több helyen, a Gödöllői kastélyban, Vácon, Pécsett, Bánkon, Felsőpetényben, Helsinkiben, majd a kiállítási nehézségek vezettek el oda engem, hogy könyvet kell készíteni, az maradandóbb egy kiállításnál. 2010 táján megtanultam hát a könyvfaragás mesterségét. Ezerszer több élményt ad, egy könyv összeállítása, mint pár jó fotó egybegyűjtése. Aztán egy még magasabb szint az volt az életemben amikor történelmet írhattam, a magunk történelmét. 40 évet, -életem javát- tölthettem el egy a szakmánk – az ortopéd sebészet- alappillérének számító intézményben a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonában. Felejthetetlen izgalommal járt kinyomozni, összerakni e nagymúltú intézmény 120 éves történetét a Magyar ortopédia bölcsője könyvemben.
Most, hogy így idősebb lettem, újra játszó emberré váltam és így tévedtem a szobrászat felé, amire fejben már 10 éve készülök, de az elmúlt év adta meg a lehetőséget, hogy magam örömére faraghatom a követ, az acélt és az üveget.
“Nem vagy igazán gazdag, amíg nincs valamid, amit pénzért nem tudsz megvenni”